Hírek Karavándor magazin 2002. Tél

Köszöntő

Karavándor Magazin 2002 Tél Az első dolog, ami az év végét jelzi, hogy megjelennek az akciózott, új képes fali naptárak. Az ember gusztálja az egyes hónapokhoz tartozó képeket, és már előre kiválasztja, melyik hónap fordítja majd be a legszebbnek tartott oldalt. Hihetetlennek tűnik, de egy évvel korábban ugyanezt tettük, csak akkoriban még a mai jelenünk volt a messzeségbe vezető jövő. Mégis kénytelenek vagyunk észrevenni: tizenkét hónap van egy évben és az utolsó magával hozza az ünnepek hangulatát. Mielőtt a piszkos anyagiak háttérbe szorulnának, hogy teret engedjenek az embernek, még egy rövid időre a pénz világa felé fordulunk. Megtelnek az üzletek, és felduzzad az ünnepi forgatag.

A kis üzlethelyiségben régen látott, hosszú sor kígyózik. Öreg és ifjú egyaránt türelmesen vár. Egy telefon harsány dallama töri meg a nyugalmat. A fiatalember gyorsan a készülék után nyúl és fojtott hangon válaszol a hívásra. Alig hallatszik a szava, de ahogy egyre jobban indulatba jön, annál kevésbé törődik a körülötte állókkal. Végül már hangosan hadarja: „Értsd meg, nincs nekem erre időm!... Nem, nem! Ő se jöjjön hozzánk! Minden percem ki van számítva. Fogd fel végre, azt sem tudom, hol áll a fejem, annyi dolgot kell még intéznem!” A választ meg sem várva durván lenyomja a gombot, aztán zavartan körülnéz, mint akit tolvajláson kaptak, és behúzott nyakkal próbál visszaszürkülni a tömegbe. Az ajtón éppen belépő, ötvenes éveiben járó úr gondterhelten méregeti a várakozók tömegét. Teátrális gesztusokkal fejezi ki aggodalmát a reá váró kényszerű sorban állásra vesztegetendő idő miatt, majd megadóan elfoglalja az utolsó helyet. „Szervusz!” köszön rá váratlanul az előtte álló. „Ezer éve nem találkoztunk! Mikor látogattok meg bennünket?”… és röpködtek az ilyenkor szokásos formulák, hogy ki lett volna soron, miért kellett elhalasztani, mit kellett előbb még csinálni… stb. Kölcsönösen megállapítják mennyire rohanó életet élünk, jó volna egy kis megállás.
Telnek a várakozás kötelezően és előreláthatatlanul kiszabott tízpercei. Akad, aki a kényszerpihenőt rádióhallgatással tölti. A bömbölő fülhallgatóból még a méterekkel messzebb állók is hallját, ahogy a műsorvezetők egymást túllicitálva, teli torokból, harsányan nevetnek a poénnak szánt szófordulatokon. Vajúdik a műsor, hogy spontán és őszinte jókedvet szüljön, azt pedig szétsugározza a hallgatóknak.
A pult mögött ülők gépies gyorsasággal teszik a dolgukat, mégis mindenkihez van egy baráti szavuk. Jól esik az embernek a közvetlen hangnem a hosszúra nyúlt ácsorgás után. Az idős asszonynak szinte felszabadulást hoz, hogy egy kicsit kiöntheti a lelkét, amíg az eladók vele foglalkoznak: „Tudja aranyoskám, hogy most végre sikerülne…, tartanánk egy olyan ünnepi vacsorát, de olyat… Arra most biztosan eljönnének a fiamék.” Határozott mozdulattal nyújtja át a pénzt, biztos a dolgában.
„Tessék a jokert is behúzni, különben nem nyeri meg vele a milliókat!” – érvel az ügyintéző, és rutinos mozdulattal helyezi a gépbe a szelvényt.
Pörögnek a percek, aki végzett, az rohan tovább a dolgára, az újonnan érkezők pedig türelmesen beállnak a sorba.

Mindannyiunknak kívánom, legyünk akár nyertesek, akár egyszerű játékosok, hogy maradjon bőségesen időnk egymásra, és a békességben eltelt ünnepek után következzen dolgos, sikerekben gazdag, boldog Új esztendő.

Czimmermann Tibor
felelős szerkesztő

Tartalom: